Portörlés

Tudjuk, hogy hazudunk, pedig
minden szó karmait vájja
kétségbeesve a szánkba,
mi csak köpjük. Reggelig.

Már csak a szakszerű vágy
fals mosolyod hajlatán
lasszót vet vihogva rám,
letörve ösztönök polcát.

Végül a gázspré szemed
belehel szívkamrámba,
és izmaim görcsbe rántja,
ahogy csöppet közeledek.

Döng robbanása retesznek,
mert míg a tűzhányód tombol,
leveszlek a játékpolcról
s ládám legaljára teszlek.

Hétfő hajnal

A kócos hajú Hétfő
kávészagra botladozgat,
meztelen talpa alatt
csoszog a linóleum,
s ahogy a kávé lefő,
alig párolog a harmat,
tövig döfi a kanalat,
s nyílik a Nap-múzeum.
A kávé-köd motyogva
vonul végig a mezőn,
a patakban szutykos lesz
a lába, tusolni megy.
A fény első sugara
szétfröccsen a tetőn,
magába nyeli az eresz,
majd mindehová becsepeg.
Ráncokat hunyorítva homlokára
italából szimmogva kortyol,
megvénült már szegény pára,

Hajh, pedig kalózkapitány volt
hajdan, fergeteges csaták várták,
dicsőséges volt, míg egyszer
elveszítette a jobb lábát,
így ma is a ballal kelt fel.

Lidérc? Nyomás!

Kazánszagú éjszaka volt,
kint csak pár nesz motoszkált,
éji árnyékokat keresve
majdhogynem köddé vált
a testem hetven százaléka,
fröcsköltek a pórusok,
dübörögtek a rovarok,
ragadtam, mint a szurok.
Az se lepett volna meg,
ha éji-báb lengett volna
körbe a szobámban,
s megremeg
a világ.
Vagy valami ilyesmi.
Mondanom sem kell,
nem tudtam elaludni.

Két forgolódás között
eltűnődtem, hogy lehet,
hogy még sose járt vizitbe
nálam bár egy kísértet,
lidércek meg mumusok,
mindenféle rút borzalom,
szörnyek az ágy alatt
vicsorogva, amíg alszom,
vagy esetleg ők is vajon
csak azért rejtőznek,
mert Én fekszem az ágyamon?

Vacog...

vacog
aki beleragadt
gátlásaiba
félúton
az itt és ott között
(a fent és lent között
az égtájak között)
a volna és bárcsak között
az ilyen embernek
még a tükre se
veri vissza a fényt
mert van aki
szoknyát húz le
van aki a
wc-t se

Egy rag ide, harag oda

"Az élet valamennyiünk számára
reménytelen, de nem súlyos."
P. Watzlawick

Nem nagy kunszt ez a boldog élet,
de csak Te teheted Önmagad azzá,
s a választás joga is csak Téged illet,
hogy teszel róla vagy teszel rá.

Gyógyidő

„Mert hiszen az ember átlát a falon,
de nem lát keresztül a fal hiányán.” (Weöres Sándor)

mondhatnánk hogy egyszerű ez
hogy átlátunk mindenen
mit nekünk fal
persze s ugye baj se lehet
meg hát ott az idő
ami minden sebet

csak tudod
az én időm
nem családorvos
hanem egy
kibaszott boncmester

Napbanézés

Tegnapelőtt még nevünk rajzoltad lapra,
Ajkunkra vattacukor tapadt,
Bort kortyoltunk zászlók alatt,
A kezem már egyedül csüngött tegnapra,
Mert ugye ez most neked
Éppenséggel hát nem megy,
S bezártad az ajtód kulcsra és lakatra.

Ma persze már neked okés minden,
Működnek a dolgaid,
Nevedhez írsz valakit,
Persze ez nem kéne zavarjon engem,
Én vagyok a marha,
Vagy tényleg a napra
Lehet nézni, de a szemedbe sehogy sem?

Esőillat

összemosódott a világ
felhőszakadásnyi kitekintésben
szépen fényesre nyalja magát
hogy szép legyen a temetésen
mert ugye a gilisztáknak is jár
egy cafat őszinte részvét
pedig gerinctelenek ugyebár
micsoda furcsa egy szépség
persze rájuk most nincs idő
most hát téged kell sajnálni
bocs de ma ez nálam nem menő
most fontosabb nálad akármi

Hasonlat

A magány múltkor mögém került.
Félig nyitott szemmel maradtam,
S csak úgy álltam ott, tétlenül,
Mint esőernyő a sivatagban.

Szelídítés, két kacsintás közt

Suhan a csend, ahogy a ködfoszlány
a családfák ágai között dörmög,
félreértett táblák, zárt osztály,
véreres markába röhög az ördög.

Vigyázzba áll a háton a szőr,
ahogy csikorog a csillagok hamva
talpa alatt. A bizalom összedől,
romjai izzadnak, könnyé rothadva.

Beskatulyázhatóságtól rettegő álmok
aszott pengéket markolnak dadogva,
az idő- és tériszony hörögve tátog,
zsákutcákat s emlékeket szorítanak sarokba.

Ha megszökik a négyszemközé zárt
titkok hada, s a valóságba vágtat,
Felgyújt minden vágyat és határt,
S démonból lesz igavonó háziállat.

Reteszekről

Ajtókat, kötetet, embert
becsapnak, ha az nyitva áll,
s megszédül, mint vízbe kevert
só és a cukorkristály.
Mégis ficánkolnak kulcsok,
könyvjelzők, szeretők,
csattognak korsótalpalatti pultok,
orkánok játszanak teremtőt,
s amíg egy pillanatnyi örökkévalóság
egy szem-utcának szem-sarkában
bókokkal vigasztal szem-szajhát,
s chansonokat énekel,
varázsol a vatta-világ,
ajtót, könyvet
s amit lehet
kulccsal, kóddal nyitni kell.

Korszellem

mondják, hogy kiürül
a lelkünk bűnládája,
s hogy egyszer földre ül
a gonoszok királya,
de az öröm az ördöggel
úgyis alliterál,
homlokon marad a jel,
s lassan összedarál,
már a halál se ólálkodik,
csak néhány ügynöke,
besoroznak, azt se kérdik
már meg: "féltek-e?"

Lidércnyomás

Láz ébred, fülig hatol,
egy leheletnyi gyöngeséget
mérföldekről kiszimatol,
szövetekbe mar és éget,
követve a horizontot
meginog a tekintet,
mi egykor szóban forgott,
most tejszínben fullad meg.
Locsogó, szerteszét ömlő
porcelán kifejezések szivárognak,
akár napkeltével a nő,
hogy mindig úgy leljen a holnap
üvegháznyi intimitásba
öltözve, s mint a fürjek,
csak most varjúdalt dudorászva,
s mint a gennyszagú verset,
köpésnyi cafatokba gyűrtek,
minden betű, mint homok, serceg
a fogak őrlő modorában,
kiöntve, mint langyos sört,
s majd tánccipővel itatják fel
a padló hasadékaiból százan,
s szóra se méltassák ezerszer,
úgy párolog, mint a harag.
Felszárítaná a rémek álmát;
"Ébren vagy már?" - kérdi a nap,
De magába fordul a Nagyvilág.

Az éji Csend

Szemközt guggolt az éji Csend
olcsó lámpám hajlatában,
egy másodperc körútra ment
s nyomban követték százan.

Gondoltam, netán éhezik,
talán prédát lesve vár,
fölszáll egészen istenig,
mint egy dühös vészmadár.

Már nyílt az ajkam, hogy kérjem,
legyen velem igaz barát,
de földön koppant egy porszem
s ő széttépte önmagát.

Pók

pók vagyok vásznamat

szét ne tépd döbbenet
egy betű megszakad
s indul egy gyászmenet

köpködök magvakat
szerteszét szarkafütty
szép szaván megragad
elveszik nem nagy ügy

egy parány pók vagyok
nyomtatott élelem
éltető nap ragyog
kattogó éveken

hogyha majd felleled
fénytelen rejtekem
kérd a nagy felleget
súgjon egy szót nekem

s ha netán mennydörög
ébredő rettenet
s kékszemű ördögök
őrzik a csendemet

Borbarát

B.L. személyének

Még egy pohár
a három fa alatt
a hegyek messze néznek
hoztam naplót
meg néhány gyerekjátékod
lecsapolom a mocsarat
ha kéred
meg a kávéfőzőt
orosz filmek
törött fejszék
azok a szavak
a temetőben
egy csalogány mondta
ha felboncolnának
szíved eltakarná
Dél-Amerikát
ha igen hát
odaköltözöm

Zárt ablak, zivatar

Szó. Szavak.
Só. Savak.
Madár. Féreg.
Nektár. Méreg.
Dalok. Táncok.
Vakok. Ráncok.
Tavak. Ködök.
Erőlködök.
Száguldás. Gátak.
Szelekben. Látlak.
Esőkabát. Pokróc.
Magadban. Sodródsz.

Szóhiány

Szótlanul. Fehér lapok.
Gyűrött, balga gondolatok.
Szélben szalmakalapok.
Mesét kértél. Csendet adok.

Olcsó bor, száraz kenyér

Kérdések közt tévelyegve,
Mindenhol csak zárójelek,
Ölelkező ellenfelek,
Simogató acélpenge.

Lassú lábnyom tükörképe
Zavaros, zöld pocsolyán,
Vagy Júdás minden szenvedése
Az utolsó vacsorán.

Majd ha hátamon cipelem
A saját ébenkeresztem
Ott leszel majd, hogy bár
A vaskaput kitárd nekem?

Rejtekhely

Mérföldkövek, süllyedő múlt,
Toporzékoló halk vonalak,
Megbogozott emlékfonalak,
Hol egykor szörnyű csata dúlt,
Most csak szürke betonfalak.

Elrejtőzni egy szelencében,
Milliónyi dárdaéles tekintet elől,
S ha a tér s az idő is összedől,
Mosolyogni egy sárga képen,
Egy lélegzetnyi magány felől.

Viharkacaj

gondolkoztál
mi történne
ha egy bodor
vihar felhő
nem zokogna
hanem inkább
hasát fogná
nevettében?

Maszk

Ha kéred repül
Vagy szétgurul
Molekulákra a padlón.
Hasadékba települ
Cseppeken alul
Hálásan pislog nem vádlón.

Pedig még dübörögnek
Fanyarsárga hanghullámok
Ficánkolnak csintalan vak gondok.
Neki szöknek érdes kőnek
S beláthatatlan tenvilágod
Felássák féleszű vakondok.

Altató

Sűrűkék ragyogó
Millió pillangó
Szemedben parázs tó

Parázs tó éji nap
Holdsugár hajadnak
Illata elringat

Elringat csendesen
Ujjaid keresem
Szundítsál kedvesem

Kedvesem suttogják
A neved ráncos fák
Elringat a világ

A világ hajnalt költ
Csillagvár összedőlt
A hamva méregzöld

Méregzöld zene szól
Gúnyosan araszol
Várok míg elalszol

Elalszol békesség
Zakatol óvlak még
Míg az ég sűrűkék