Harangok mozdulnak,
Harapják hangodat,
Kabátján falaknak
Ujjnyomod megmarad.
Hold-arcod szemgödre,
Hajnalok szennygödre,
Bújtatja erdőbe,
Dajkálja örökre.
Nevetnek tegnapok,
Bezárnak ablakot,
Kékszemű, tetszhalott
Csillagkép alszik ott.
Lidérczöld zene hull
Mezőre, álnokul.
Fekete, nyers Turul
Dalolni nem tanul.
Megnyesték szárnyait
Bozontos, torz senkik,
Elszórják hamvait,
De csak fagy születik.
Mialatt reád vár
Egy kobold, üvegszál
Sírkövön ordibál
Fekete, nyers madár.
Halott. Telek. Csend. Élet.
Hallott. Tollak. Fent. Élek.
Hallatlan. Vers. Kint. Örök.
Hallhatatlan. Veres. Kínt. Zörög
Kék. Selyem. Ágy. Jobban.
Ég. Terem. Vágy. Robban.
Rég. Perem. Ág. Roppan.
Jég. Szemem. Át. Loptam.
Négy. Jelem. Láb. Nyomban.
Szét. Verem. Álmomban.
lepkének
gyertyaláng
purgatórium
porba
morfium
ki
kinek
miért
hogyan
szed
töviskoszorút?
Két alma volt.
Egyikbe már haraptam
Újra, pedig a másik ízletesebb
lehetett
Aztán leejtettem
ütődött lett
harmadnapon
elrothadt messzire.
Aznap este én láttalak
később köszöntél
kicsomagoltam neked
mulandó
dinoszauruszom
kisautóim
mackóim
te is mutattál képet
rólad
cseresznyék közt
no meg a foltos kutya
másnap én köszöntem
meg harmadnap
egy hét múlva már elfelejtettem
hogyan is kell
összeforr a seb holnapra
kinő a tavasz
feltelnek vízzel
sáncok
ráncok
csak a levelek
nem másznak
fára
Nem dereng a neved.
X-nek szólítalak.
Állandó lennél?
Felfele haladsz? Lefele?
Görbén? Energia vagy?
Épp azt fogyasztod?
Befolyásoló tényező?
Kiszámítható?
Vagy csak egy újabb
nyomorult ismeretlen
a Sors egyenletében?
Szó lennél?
Vagy egy tag? Vagy pi?
Egy ismeretlen mese?
Nyelv? Dal?
Emlék? Lábjegyzet?
Van képleted? Vagy képtelen vagy?
Arcátlan? Lelketlen?
Mondd már, van értelme,
hogy kiszámítsalak?
Vagy te is egy újabb,
jól ismert, megannyi
tulajdonsággal bíró
nulla vagy...?
kiszámítható vagyok
igazolhatod múltam
kísérletekkel
képletekkel
körül írhatsz
de velem
meg nem
oszthatsz
semmit
hisz tanultuk
lehetetlen
az osztás
nullával
Kicsúsztunk az időből.
Csak ott álltunk, idétlenül,
Játszótéren, időtlenül.
Öregek voltunk? Magzatok?
Bölcsek voltak szemeink? Vakok?
S azok a rések... Sírok? Ablakok?
Szorítottuk egymást.
Boldogak voltunk? Rettegtünk?
Mintha, ahol eltűnt messzi egünk,
Madarak repültek. Kettő.
Talán ők vitték magukkal a kelő nap álmait?
S a sugarai a fekete földön, az olajfák hegyén...
Ezt láttuk volna?
Vagy talán az Őszi héják távozása?
Robbant a csend.
Visszazuhantunk az ütemes szuszogás dimenziójába.
Kérlek, fogd jó szorosan a
Kezem Tokió pontatlan utcáin!
Fények. Falak
Jelmezruhák.
Piros szalag.
Jégen fut át.
Köpcös szobor.
Érzés szikla.
Mesét sodor.
Álmainkra.
Tükör-cseppek hevernek vegy-szertelenül szerte-szórva,
Prizmaként szivárvánnyá karcolják nevetésed. Mogorva,
Halkan lángoló babonákba temetem mosolyod zengését,
Majd, a saját hamvaim a Te lábnyomodba locsolom szét.
Talán robban a varázs és a salakunkból fényvirág csordul,
És beporoz egy gyémánt kígyó az ég-morajlás-kerten túl,
De ha bársonytalpak szikrakővé préselik zizegő záp-poraink,
Akkor is tüzet szítunk, s a kétség arany-bölcsőjében ring.
Vándor-ómenek építik kastélyunk, megszentelik őrületünk,
Szélbe vésik ostobaságunk, és dajkálnak, ha újjászületünk.
Faragjunk értük ametiszt eposzokat, száguldjunk tétován,
Eregessünk sárkányt, árral szembe, jeligénkkel homlokán.
Pamut-ködön átsurranó, szivárványszerű sarki fény
Léggömböt köt álmaidra. Bár hited buborék-kemény,
Acélszürke jég csikorog hétmérföldes csizmád alatt,
Üvegpelyhek közt, általad rajzolt Názáretbe szaladsz.
Csokrot szednél, de nem találsz mást, csak jégvirágot;
Hibernál a Lét. Dübörgő vízmolekulák közt kábán járod
A mindenség táncát. Társad csupán csont-pára hóember,
Elolvad a karmaid között, de Te járd tovább a Csenddel!
Szemüregedben fagyott szendergés bóbiskol. Műanyag
Horizontodból csámpás csókot firkál. Csodás, de hanyag.
Rozsdás mesék közt tél tombol. Meggyalázott válaszok
Örvényében kérdéseket kutatsz - távoli, tétova tavaszok.
A sivatagban dér-harmat fakad, látogatják profán királyok,
Zúzmara zendül, dalra kél. Hangokból faragsz egy vályog
Iglut, hóba karcolod neved. Vihar támad, erodálja nyomod,
De rügy merészkedik elő - eljött a Te privát Karácsonyod.
Szem. Fény. Veszt. És.
Benn. Tény. Kezd. Rés.
Len. Kény. Fest. Vés.
Szent. Lény. Test. Kés.
Túlharsogtuk az óvodát,
oktalan kuncogások,
közös csínyek.
Ma már csak
ajándéktárgyak
a szekrény mögött
s emlékek a szőnyeg alatt,
s 800 kilométer
a gondolataink közt.
kínokkal kínálnak
kit okkal kívánnak
ma-holnap műholdak
félholdak félholtat
űznek tűznek
fűzre tűznek
találkozások eső-után-velencékben
maszkok meg a széttört szavak
mint királyok a villany-trónszékben
fehér borok takaró alatt
meg az arcra plakátolt mosoly
az illuzionista trükkjei alatt
s azok a kacagós-komoly
félreértések s szakadt
szajhák kék álmaiban mintha
kutyák mikor csontot ásnak
észrevétlenül kacsintva
integetünk majd egymásnak
belédfáradtam. azok a túlerőltetett mondatok,
meg a hétpecsétes tragikomédiáid, valahogy most
hidegen hagynak, mint tűzvészt a könyörgés.
mi lenne ha néha te is belenéznél a távcsövembe,
nem csak levélben írnád meg, hogy rossz az a szög.
előbb a saját életed tedd rendbe, azután az enyém.
Régebb még
az ajtót
hagytam
és hogy almát szedj
és ültess
árnyékában
lepihenj
még meg is ágyaztam
felolvastál a naplódból
sose kérted
hogy én is
csak szóltál
hogy ezt sem
meg azt sem
és hogy
a fám is gyér
s szűr a fű
ha még egyszer
kiköpöd az almát
akkor
elásom a naplód
elásom a kertet
elásom a napot
betemetlek
bódító érdes
fahéjarcú ijedtség
ahogy megint Te
hogyhogy abban
a csizmában
fürtjeid
függöny
szemeid
táncos
félő pedig
hóemberek integetnek
az út mellett
de
most a te csizmád
a hétmérföldes
vagy én
csúsztam hátra
oly sebesen
mint mocskos pénz
a kék-vigyorú
vasgép
torkán
groteszk mese ez itt
ha angyal
zokogva ölelkezik
varanggyal
mint a cinege-dal-orsó
elenyész
szédül a szóban forgó
betű-méz
gyertyát oltva éget
lámpaláz
nem tűrve mentséget
megaláz
te
akár a szél
olykor puhán átkarol
vagy morogva belém karmol
azaz most
inkább te a második
ahogy nem szólsz
a másodperc elálmosodik
nevetve torz
szinapszisok üregeiben
toporzékoló kis semmiken
ahogy várom hogy
hangszálaid érje parány rezdülés
és te hozzám duruzsolva
azon gondolkodok
miért szúr gyomorba
ez a csönd mint a kés
valahogy ez nekem
egy pók-könnycseppet sem
okés
lángolni kéne
koraőszi félmondatok
a miértek és
a milenneha-k
egyvelege
valahogy felhígul
belül minden
talán jobb lenne hagyni
hogy a világgal együtt lassan
kicsorduljon
a ködbe
életjel
szaggatottságban
él a vonal
hegyeket völgyeket
fest
a vágyak
az ágyban
gyöngyök homlokaikon
nincs erejük felkelni
még hazudni sem
aztán valahogy
nagy lendülettel
éles sípszóval
érnek ki
a pusztára
napraforgó ha felforgat
tűzbe tenni nyers tollat
valami mintha talán nem is kicsit
mint gyermeknek a karbantartás
mondanám neked
ahogy ott belül
a mindenség
valami
robbanásszerűségben
csak a betűk
leláncolva
és aszály
a szájban
a nyelv is haldoklik
és ma
mindketten
betonba harapunk
picit
hazug idő
mintha nyolcast
megfektetné
a mánusok
összesúgnak
szakad minden
olvasnám neved
sehol
üres betűk
átlátszóak
feladat
feladott
feloldás
feledve
felrepedt
tagadószó
várakozás
felhőbe öltözött város
alföldre ki
értelmetlen
fél
félre
félreértés
padokon
lépcsőn
csak csöndben
vár és
vár és
vár és
vér
Cirógatva szajhák ajkát,
Tüzes mezőn vérrel hajt át,
Cafatokban harag marad,
Tévedéssel sikert arat,
Dobozba zár kerek teret,
Élet-kútból téboly ered:
Porba rajzolt görög körök;
Fákra üvölt és mennydörög,
Magába ölel mohó kohó,
Elaltat a gondolkodó...
Szorít, kapar, hasít éppen,
félbemaradt éneklésben,
lenyomatok csepp-mosolyban,
gondolatok égnek sorban,
szitáló íriszen láng csordogál,
meztelen talp elé szilánkot dobál,
félérintésből dagály süpped,
apró kamra mohón lüktet,
csodát tetovál a pont-lélekre,
ha álomba zárnám, eltévedne.
dadog az idő
csattog az ideg
szemhéjon redő
deres és rideg
megfeszült zajok
idegen nevek
görbül a sarok
pattogva nevet
görcsös szimmetria
tejfogával csontot rág
keresztet ket vetni a
parány belső világ
Ez itt a távol?
Lemaradt már az Óperenciás?
De hogy kerültem én oda?
Utolérve a horizontot,
ragyog egy zöld palota.
Hideg van, jégcsapok vacognak,
mar a fagy. Beleremegek.
Bent tán meleg van, csak kopogni kéne,
Meg a lépcső is túlontúl meredek...
Ez nem az az idő, nem az a varázsmese.
Mint...
Törött orrú szimmetria,
Halott király halott fia,
Hadirokkant, hős dalia,
Hazudva úgy súgta: „szia.”
vétkeket befogad
ajkakat befogat
bőrbe fúr tejfogat
életedre fogad
zsoldosokat felfogad
világokat felforgat
szemszögeket kalapál
fejbe
szívbe
szárazkezű a halál
kelyhe
dísze
félrehív figyelmeket
rosszul
kezdte
megbocsátást kéreget
fordul
veszte
ahogy ott
a halvány fényben
szavak légbuborékokban
bár ők is
de mintha mégis mi
vagy hasonló
sugarak fürödtek rajtad
sugároztál
sugalmaztál mocorgót
lézerrel
Te
Belém
dérharmat üget
minden gyümölcs - üreg
idén nem lesz szüret
fénynyaláb elszárad
lélek ha megfárad
csak köp egy párat
az ölelés idegen
a botlás még eleven
az tart melegen
négybe hasadt bányató
s mi még szóba hozható
minden rothadó
tömött köd és alacsony hó zakatol
dideregve szívbillentyű vacakol
szemet hunyni s megszületni valahol
míg ez a föld hóvirágot szimatol
rekedt tüdőbe lélegzet beragad
minden szépet félszivárványt letagad
sárból s ködből emel dühös falakat
ébredésre zárul össze a lakat
odabenn egy ázott álom didereg
kit még a futóbolond is kinevet
ha nem lát lángot könnye néha megered
mérget s maró savat visznek az erek
kicsit már zavaró
ez a retesz a
szemhéjon ahogy
magába takarna
pedig görcsösen csapkodok
ócska ürügy ez
elfuserált pofára esés
idegenek idegeit
ingatni
szakadatlan füstesőben
mohóságában
fullad meg az öntudat
torkán akad
egy
félig
rágott
szó
