Hasonlat

A magány múltkor mögém került.
Félig nyitott szemmel maradtam,
S csak úgy álltam ott, tétlenül,
Mint esőernyő a sivatagban.

Szelídítés, két kacsintás közt

Suhan a csend, ahogy a ködfoszlány
a családfák ágai között dörmög,
félreértett táblák, zárt osztály,
véreres markába röhög az ördög.

Vigyázzba áll a háton a szőr,
ahogy csikorog a csillagok hamva
talpa alatt. A bizalom összedől,
romjai izzadnak, könnyé rothadva.

Beskatulyázhatóságtól rettegő álmok
aszott pengéket markolnak dadogva,
az idő- és tériszony hörögve tátog,
zsákutcákat s emlékeket szorítanak sarokba.

Ha megszökik a négyszemközé zárt
titkok hada, s a valóságba vágtat,
Felgyújt minden vágyat és határt,
S démonból lesz igavonó háziállat.

Reteszekről

Ajtókat, kötetet, embert
becsapnak, ha az nyitva áll,
s megszédül, mint vízbe kevert
só és a cukorkristály.
Mégis ficánkolnak kulcsok,
könyvjelzők, szeretők,
csattognak korsótalpalatti pultok,
orkánok játszanak teremtőt,
s amíg egy pillanatnyi örökkévalóság
egy szem-utcának szem-sarkában
bókokkal vigasztal szem-szajhát,
s chansonokat énekel,
varázsol a vatta-világ,
ajtót, könyvet
s amit lehet
kulccsal, kóddal nyitni kell.

Korszellem

mondják, hogy kiürül
a lelkünk bűnládája,
s hogy egyszer földre ül
a gonoszok királya,
de az öröm az ördöggel
úgyis alliterál,
homlokon marad a jel,
s lassan összedarál,
már a halál se ólálkodik,
csak néhány ügynöke,
besoroznak, azt se kérdik
már meg: "féltek-e?"

Lidércnyomás

Láz ébred, fülig hatol,
egy leheletnyi gyöngeséget
mérföldekről kiszimatol,
szövetekbe mar és éget,
követve a horizontot
meginog a tekintet,
mi egykor szóban forgott,
most tejszínben fullad meg.
Locsogó, szerteszét ömlő
porcelán kifejezések szivárognak,
akár napkeltével a nő,
hogy mindig úgy leljen a holnap
üvegháznyi intimitásba
öltözve, s mint a fürjek,
csak most varjúdalt dudorászva,
s mint a gennyszagú verset,
köpésnyi cafatokba gyűrtek,
minden betű, mint homok, serceg
a fogak őrlő modorában,
kiöntve, mint langyos sört,
s majd tánccipővel itatják fel
a padló hasadékaiból százan,
s szóra se méltassák ezerszer,
úgy párolog, mint a harag.
Felszárítaná a rémek álmát;
"Ébren vagy már?" - kérdi a nap,
De magába fordul a Nagyvilág.

Az éji Csend

Szemközt guggolt az éji Csend
olcsó lámpám hajlatában,
egy másodperc körútra ment
s nyomban követték százan.

Gondoltam, netán éhezik,
talán prédát lesve vár,
fölszáll egészen istenig,
mint egy dühös vészmadár.

Már nyílt az ajkam, hogy kérjem,
legyen velem igaz barát,
de földön koppant egy porszem
s ő széttépte önmagát.

Pók

pók vagyok vásznamat

szét ne tépd döbbenet
egy betű megszakad
s indul egy gyászmenet

köpködök magvakat
szerteszét szarkafütty
szép szaván megragad
elveszik nem nagy ügy

egy parány pók vagyok
nyomtatott élelem
éltető nap ragyog
kattogó éveken

hogyha majd felleled
fénytelen rejtekem
kérd a nagy felleget
súgjon egy szót nekem

s ha netán mennydörög
ébredő rettenet
s kékszemű ördögök
őrzik a csendemet