reccs.

kettétörik a világ, mint a szó, mikor véletlenül rossz gombot ütsz le. mert a billentyűzet gombjai is mind áldozatok, sorra le kell ütni őket, ütemes aszkézisükből lesznek a szavaink. addig kell csattogtatni őket, míg leszakadnak, mint kabátgomb. és akkor befúj majd a szél. a hiányod szele. az a fuvallat, ami mindenhonnan pöfékel, ahol nem vagy jelen. azaz már sehol sem vagy jelen, mindenhol múlt vagy. T-vel végződsz, ahogy az ilyen igéknek illik. beszorulva egy billentyűzetfilozófiába. szaturnuszgyűrű a zálogházban. leletek az anktartiszon. csontvelő a gyomorban. lehunyja sok szemét a házat. az égboltot helyén tartó csillagcsavarokat megeszi a rozsda. mint minden egész, kettétörik a világ...

vacognak a vízcseppek?

alkalmatlan tavaszok lesnek
hajnallal hasadnak
mint szíj a hátból
napot vetnek a világba
hogy a kertemben maradt csöpp
eltaposott megbarnulbarnult szétdobált
havon lapuló utolsó lábnyomod
felszárítsa végleg

mondhatnám megrémít ez
de tudom így belebújsz
tengerekbe
pocsolyákba
poharamba
talán egyszer be is lélegezlek
csak hogy a füsttel együtt
kifújjalak a mindenségbe

a mindent, de menő ez! szar poetica vagy miacsuda.

mert leírni mindezt
ki a szóköz
be a szóköz
szájközé szorulva
kétszáj közé
kétszáz mérföld
és mintha még ez
pedig már leöntöttem
benzinnel a leveleket
enzimmel cirógattam nyelvem
mert hát a csoki is
bár az nem költőnek való
beleragadnak a szavak

költőnek
szesz való
a sikamlós
meg a csend
és nyomor
illet
mert kell
az ihlet
még jó hogy költő
s nem képzőművész
mert hogy nézne már ki
egy kibaszott nagy
szobor szarból?

depressziósdi (azt a cudar kutyamindenit!) - de kell ilyen is

nincs mögöttes üzenet
legyek járják csak a húst
puha lábaikkal simogatják csiklandozzák
egyértelmű erotika ez
mint megerőszakolni egy emléket
talán ő is akarja
nincs már nyelvtan
túl közel a naphoz
a viasz megolvad
a gyertyák csonkig égnek
a repülés alapfeltétele a gázhalmazállaptú közeg
csak tagadószavak vannak
ráják és rajok lubickolásaiban
opálkék minden
a problémák talán ott kezdődnek
mikor a tengerfenék is
szó szerint
szarik rám

csutakolás

először
tönkre teszem magam.

majd feldarabolom.

így ni.
és végül

az utolsó mosztig

bekucorodok a kályhádba

mert úgy hallottam

borzasztóan hideg tél lesz

ez ilyen...

elhasználni a szavakat. nem is szavak ezek már. csak ujjbegyek és a műanyag alvadt erotikája. ezek nem kifejezések, ezek szétcsorgott testnedvek az ágyneműn. megfoganni sose fognak már, de talán hádászkodó, büszke történeteket mesélnek róluk bizonyos körökben...

leteremtés

nem hiába lettünk sárból és agyagból. látszik ez. humuszból, szennyből, ganéból, rovarokból, baktériumokból lettünk összegyúrva, tökéletes szimbiózis. és ahányszor megindulunk, saját magunkra taposunk megint. vagy az őseinkre. utódainkra. senkikre. mindenkikre.

csakazértis

valamikor meséltek még csodákról. táltosok, sámánok, egyéb tudósmesterek tudatmódosult félrebeszéléseikből. ma tagadják szegényeket. mármint a csodákat. pedig ott vannak, minden percben a rosszul tört fénysugárban, összerágott szavakban, nők szempilláin, kellemes közös hallgatásokban... olyanok picit, mint az ezeréves rovarok. vagy maga a Föld. ahol tehetem, ott cipőm talpmintázatát viselik a kis nyomorultak...

hétköznapjainkról

szegény napok. hogy felboncolták, az egészet, először ötbe vágták: reggel, dél, délután, este, éjjel. majd huszonnégybe. minden huszonnégy darabkáját hatvanba... és így tovább. majd kiszárították. elég szar fűszer, csíp, hasít, pedig állítólag gyógyhatása is van. de jön, mindig, sorban, hétfő, kedd, és a többi. így megcsonkítani az időt! de azért ízesítsük vele sztaniolba csomagolt ragadós kis egzisztenciánk...

gravitálódás

azt hiszem imád
mint kalap a karimát
gödör a gyökerét
padló a recsegést
tetemeket a rét
jeges szél az ablakrést
nikotint a tüdő
vadhúsokat a kés
ingeket a redő
a pofáraesés

váróterem

Sóhajok masíroznak ki, be, pórázon semmitnéző gazdáik.
Nagy gondolatoknak belépni tilos.
A székek lehasználtak, neonszürkék. Hullik belőlük a szivacs, csörömpöl
a földön. Két ajtó, egy bejárat, egy kijárat, mint minden rendes organizmusnak.
A sóhajok cserélődnek, egy csendesebb épp most vezet ki egy olyan tipikus
rőzsegyűjtő anyókát. Helyette érkezik egy karcosabb, gazdáját leülteti:
bajszos,, beesett arcú, nyugodt.
És ez így tovább. Időmértékegységek. Cipőtalpak és padló - jambusban. Orrfújások.
Rutinszagú az egész. A terem csak vár, vár... de kire?

asszem József A. túladagolásban szenvedek

A "vagy", mint jelen a múlt s jövő közé,
úgy fészkel be két lehetőség közé.
És most Te is vagy. Az opciók ismertek.
A következmény a titok. Amely akár lehetnénk mi is.
Megülni veszteg, gyújtogatási szándék nélkül,
mint ajtó két helyiség közötti lapos téren,
s eldönteni, merre nyílunk, kit hová engedünk.
"Kalapos embert állomásra engedni tilos!",
"A tavat, csak gyalogszerrel, ruhástul lehet megcsodálni."
"A tóban fürödni tilos és életveszélyes"
Kötőszavakkal kötsz a székhez.
Ragokkal ragadózó ragaszkodásom lesz ragályos?
Harag?
A kérdések nyitva.
Az ajtóm is.

dohányosdi

ahogy a csikktől
menekül a füst
széthasad
elfekszik a kis térben
a szűrő exponenciális
rozsdásodása
sercegő konyhamagányban
mielőtt
saját salakjában
törik gerince
osonás tüdőlabirintusokban
látványos tevékenység ez
a kérdés csak az
hogy a szűrő
melyik oldalán
vagyok?

nagyotmondás

időigények kotorásznak
múltak jelentéktelensége
a domborzati formákat most nem említem
pedig elférnének pont egy hasonlatban
csak minek azt is
így hasonlottan
mesélhetnék rólad is
hogy szemed így
hajad úgy
viszonyítva a tájhoz
csak a tájakat felfalja a feledés
s a vidék hozzád
ahogy én e vershez is
túlságosan is kevés

kémikus közöny

közhelyről közhelyre
közérdeknek megfelelve
közlésre váró ajakharapások
közvetett közeledés
közhírré tétetett hirdetés
"közössé tenném elektronom
azonos rendszámú atommal!"

haiku-duó a nőkről

hegyek vagytok mind
csupa büszkeség tartás
idomos gerinc

én csak egy költő
és halvány gőzöm sincs az
alpinizmusról

izé á lá József A.

tegnap láttam én is
valóban másfél mázsa
lehetne akár valamely
holnaputánom egyszerű utánzása

vagy csak panoptikumokban csalódom
mert csalni s hitegeni menő hozzáállás
a buli golgotán már ismert
a sztori félbemaradt
utolsó kép: a pokolraszállás

variáció Pilinszky Négysorosára

áthajlani egy kicsit a mozdulatlanságból
ma azt se bánnám ha égve felejtenéd a villanyt
zörög a homok
a szegek dideregnek
a plakáton elfelejtették feltűntetni
az időt és helyet
a fal és papír közötti
ragasztómentes rés
én vagyok
a hajnali párában
duzzadó papír
és a fal
felfal

P.S.: "Na de kérem, most azonnal zárja be ezt a pimasz sebet a torkán!
Megbotránkoztató! Errefele gyerekek is járhatnak!"

kagyló

kagyló állapot ez
mosd belém arcod
fogaid
lenyelem hajszálaid
bármit
egyszerű ez

pedig
csak kérned kéne
s én akár gyöngyöt is

reggeli

otromba ez a deres reggel
ahogy odapöffeszkedik az orrba
végülis jó ez így
panaszra nincs ok
hogy belém senki se fészkel

és lehetnék szép is akár
mint rossz számra küldött üzenet
vagy zúzmara nők szempilláján
ha nem fáznék
csak a felsőm nálad maradt
érthető minden
gondoskodni magamról se rendesen
nemhogy rólad is

azt hiszed világokat látsz
ha letörölsz
csak mert tegnap még
nyakadon veríték
ma meg durcás buszok
ablakán a pára?

pedig a világ
akár lehetnék
én is.

kacat

csörömpölő fényű éjben
görbehátú alakzatok
szoknyamintás arcú szégyen
duruzsol és andalog
mellékvágányon utolérem
szemhéj-kapuja ragyog
pupillája messzeségben
anapestusokban dadog
botlás lettem járdaszélen
néma szájba metsző horog
tőled bármit minek kérnem
hisz amit csak én adhatok
klisék s tán egy lyukas érem
vágyszemetek s szókacatok

impró

ahogy a főtéren merednek a betonvirágok
én is állok büszkén egyenes háttal
harmatcsípős reggeleken délutánokon esteken
lányok vonulnak - a szem a testeken megakad
mert az ilyen szép lányok olyanok
mint a jelzőlámpák
főleg ha pirosban vannak
megakad rajtuk a tekintet
az ember áll és néz és néz és vár
míg zöld lesz minden
s a nő - mint mindig - továbbmegy
és hányni is lehetne
két bókolás között
csak ugye az erkölcsök
és a többi
tarkót nézni - mert mindig csak mennek
és csak én aki mindig visszanéz
reccsenő magány és dadogó kéz
szó nincs már
a fogakra ragad
mint nyers csiga
sóba fordul minden
a szép lányokat mindig várja valaki
én is várok rájuk
csak ők épp másfele
mert a szép nők tekintete mindig a semmibe réved
lehetnék én is semmi
de hát anyag vagyok szóval belém nem láthatnak
talán jó ez így
menni kéne nekem is tovább
húznak húznak cipelnek a csönd-gondolák
hasadok mint a vászon
szakadt nadrágjára ki varr
mit ér az egész
mint szél
a fának
télen
és talán fordulni kéne
hova merre kihez
ki hozzám
felkiáltanék - a szó ismert
talán túlhasznált kimustrált
lassan a bordély szinonimája
de a felkiáltójel meggörbül
ugye és erejét veszti
mint kintfelejtett sör
kagylóba ömlik
nem torokba
nem torkodba
nagy szavak nincsenek
én se vagyok szó sem
pedig ha szó lehetnék
akkor talán közöm lehetne ajkaidhoz és
megkönnyebbülhetnél rajtam
bennem
belőlem
papírra írnám magam
hogy majd tűzben míg végül semmivé
szénné humusszá
és ha semmi lehetnék akkor talán
a jelzőlámpák
belém
belőlem is
világítanának néha

a sebzett galamb elvérzik a lovat ledarálják (régebbi impró)

- lopott ötletek jegyzéke-

szobor. szó. bor.
szóból. szóba.
szoba - abban négy sarok.
mert ez így van rendjén.
rendszerető.
rend. szerető. rendszer evő.
elgáncsolt rutinok. eltűnés, feltűnés.
megint a szavak… vak. meg. int.
lehetne talán ebből vers is.
veres. véres. város. várós.
várakozó, vár adakozó.
minden várásom odaadnám.
de hát itt csak előszobába se való betűfröccs,
avas levest játszva kagylóba ömlik.
mert a betűk nem viselkedhetnek másképp.
egyik kifejez.
másik befejez.
a harmadik elment vadászni.
a negyedik megsütötte.
az ötödik megette.
a hatodik kívánta.
a hetedik - erről a költő mindent elmondott.
a nyolcadiknak senki se tudja a nevét.
a kilencediknek még csak nem is köszönnek.
semmit se köszönnek.
a tizedik lefejez.

"szeretlek."
szered lehetnék. mert ilyen szerekre szükség van.
lehetnék kábszered, óvszered,
kényszered, rendszered, viszered.
és a feltételes mód ügyesen,
a szekrényre-fel-tétel
mert nem szívom a port túlságosan.
pedig dehogynem.

hát én szívom, szakszerűen szívok, beszopok.
akár a csecsemő. vigyázásra van szükség itt.
csak itt én vigyázok. ázok.
vigyél haza, jó?
ha-ha-ha-ha-haza.
ha-ha-ha-ha-ha-halkan.
ha-ha-ha-ha-ha-ha-hahotázzunk azon,
hogy a lábaim megint
magasabbra kerültek, mint a fejem,
s a Newton által felismert
(felismertél te is a cafatomról.
fel is mertél volna emelni.
fel is... fél is. félre is.
félreismertél. vagy én magam.
- megint az én és a magam.
és az első szám első személy.
egy szem éj se jut illatoddal ide.)
9,81 G gyorsulással pottyant a nem túl puha,
felszáradt büszke, elkeseredett,
szűkszavú, polgárpukkasztó köpésekkel
tapétázott járdaszegélyre.
ha-ha-ha-ha-ha-hallgatás lett a vége.
és ha-ha-ha-ha-ha-ha-ha-ha-ha-ha-halál.

no ugye. mert nem több az egész lét
(lét ittam az este),
mint kimustrált grammatika.
egy betű ide-oda, egy világ ide-oda,
egy életem, egy halálom, a kezedbe ajánlom.
mert ne haragudj, nem volt virág,
de azért a puszta a kezem,
költők okádják markomba nyavalygásaik,
költő mindenki, aki szenved - elnyerve a rokonszenvet.
fel is út, le is út,
gyúrok törpe-alakút
taknyomból
- mert ő is odapöffeszkedik az orrba,
mint az illatod
- szimmogok miattad,
ezt olykor te is hallhatod -,
önismétlésbe borul
a szívkamarazene négyhatod.
eretnek ereknek rajzolja össze a bányáit,
banyák kucorodnak,
mézeskalácsház felfalva,
a kemence használhatatlan,
a nemesi sarjaknál a kényszerházasság a divat
- nem esik messze az alma a kígyótól,
aki eszik belőle, azt már a törpék
se támasztják fel,
pedig enni kell,
ha meghalunk is,
másképp miről szólnának
a novellák.
kacatok és moszatok
és kacajok és maszatok és kötőszók
- (az "igen" és a szinonimái, mert azzal összeköthetnél) –
pogány kötelékek hasadnak négybe,
erről már legendát is írhatnánk,
mondjuk, a herceg haljon meg.

tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába - hibába hányt a bánat,
hibás vagy defektes, tudat nincs,
szél nem jár, eszmélet nincs,
szél nem repül, a külvárosokban
se nyugszik a nap,
a szél a csontban van.
azért van köröttünk a világ,
hogy kiszámítsa az Otthon térfogatát,
az otthon nem hely, itt belül van,
a szél is belül van,
szélellbélelt Zordonbord,
a fenyők elvándorolnak,
a Szót eldömdödömik,
jelentésébe úgyis történelmet véstek,
a kések késnek,
egyikkel mannát szelnék,
másikkal akármit,
amíg a Holló a kárait akárkinek
akárhol dühöngi ki.
ki dühöng, dong.

a méhek hordják a mézet,
a kaptár zörög, a királynő a herékkel...
ilyen ez.
mert másképp hogy is lehetne,
más képet hogy is festhetne,
foshatna az arcomba,
arc combra simul és közé,
a hangvillával valami őslakosok
zsigereket zabálnak,
a karmester pálcájával a rizskörítést,
kerítés nélkül elszöknénk,
hisz barmok vagyunk, barmok, bármerre
- whiskey bár merre? lányt akarok,
mondta a Gyíkmester és megint a por,
az orrba kotor,
s álmostól az ostor
életet kóstol.

számadat van.
szájadat én.
és az énekből kifogytam,
most rajtad a sor,
előtted a sor,
én is a sorban,
alagsorban,
szolgasorban...

szerelem.
felszerelem.
leszerelem.
kiszerelem.
beszerelem.
égtájak és teológiák.
rágcsálhatnék neológ imát.
mert kifele rágni érdekesebb.
rágok, ragok, haragok, maradok.
marsz. adok.
ide. oda.
hidak vannak.
hidak vagyunk,
hidd! mondják,
hogy minden jobbra fordul,
én balra mentem, bal-szerencse,
szerelemszemcse,
szemcsepp lettem,
lennék
szemedbe
szemedből
szerelmedből.
mert mit tud a szó?ragadni.
belém.
ragadozni.
engem.
ragaszkodni.
hozzád.

feltűnések és eltűnések,
tűnődünk, tündöklünk,
tündérszép leányok és
a marton vörös iszap
s weöreös sorban vörös faszak,
nyers hús, nem zabálni,
csak a szaga,
ahogy áldozatot.
vagy áldomások.
vagy állomások.
álom. mások.
vonatok másfele.
égtájak égetnek.
a zsarátnokot sose láttam,
ő se engem,
valahogy mindig elkerültük egymást,
mint a tavat, azt is csak megkerülni,
formás fenekét simogatni,
kérek az iszapodból.
de hát a fiúk hazatértnek.
a lányok soha.
megint az otthon felvázolva,
a váza eltörött,
a nyár borától hánytunk mind,
szóra sem érdemes,
sóra szem véreres,
anyagok és feszültség,
anyák és feszület,
slágerek és ajtózörej,
mert a zár bekattan,
bekattantam,
bezártam,
az ide és az oda,
semmibe,
sehova

s te se én
csata.
terén.
nem dicső, nem menő,
nem is harc, csak agyvelő
a pázsiton.
legyek moraját ásítom.
játszani ki akarna most?
a páragőz megéget,
cukor nélkül gyűröm magamba a feketéket
nincs idill, nincs semmi sem
a Görcs én vagyok!
maradjunk ennyiben.

nem zavar és nem kavar
és nem zizeg és hadar
és nem keres és nem akar
és nem ápol és nem takar

föld csak a száj is
és minden szó giliszta
ahogy kinyúlik a szájból
lépj rá, különben úgyis megfullad
hogy kegyetlen ez
kegyelet ez.
gyorsabb így.

hátranéznék.
hátam sincs.
nincs aki fedezzen.
felfedezzen.
feledkezzen.
veled kezdem,
ha verset írnék,
talán ott hős bírnék lenni.
ott lehetnék a lézerszagú SzuperSemmi
szegek a homokban.
megfeszült talaj.
uborkára ecet.
kenyérre zöldült karaj
lehetnék ez én.
vagy szemed alá araszolt szempilla
gerincbe fúródó vasvilla
kabáton nyújtózó csincsilla

önkifejezés és önlefejezés.
indulatok indulnak,
integetnek, intelmeznek.
védelem nincs.
vádolom.
vad ólom csorog szerteszét.
hallgasd a pszyché halk neszét
kis balázs is alszik már a dobozban
az utolsó villamosok feléd
csak bérletem nincs
az ellenőr meg vigyorog
feladni eladni odaadni megadni
nem is nagy dolog
magánzárkáknak mind behódolok
mint a horgász
- ki itt a bot, ki az említett féreg és ki a horog -
olyan ez az ötlettár, mint a kurvák.
ez is arra vár, hogy elvigye valaki
s ne pénzt.

mint már mondtam, lennék szó vagy cigi.
szájüregedben terülni szét
fogaidra rákucorodni egy picit.
belemocorognék az egzisztenciádba.
és moshatod a fogad
- ha kagylód is lennék -
mindhiába.
"iskolába fáj a lába" - hazavinnélek -
ezer világba
de félek
én mint Hontalan
hajléktalan
viszketni fogsz tőlem
és körmeim tövig rágva
így nem vakarhatlak
és a nyelvem amputálva
így sebeidet sem
és idő sem vagyok,
hogy orvosolhassalak.

pedig lehetnék
- bérház, tigris, génsebész,
spenótzabáló, hős tengerész -
add ki a lakásod, legyél a dzsungel,
legyél a génhiba, legyél a hajó, legyél...
Lennék, LENNÉK, LENNÉK én AKÁRMI
- csak molekuláid, rezonanciád, energiád (ésatöbbi),
mosolyod, tükröd kereső
kisfiúnak ne lenni...

(azt hiszem, nem variálom tovább a semmit.
nem lesz ma semmi sem itt.
rajtam áll minden, hogy holnaptól, ugye?
rajtam áll. két lábbal. nyomorom magánügye,
lépni kéne, csobban a láb
ezer manccsal cibálja a láp
a rádgondolás nem hagy alább
dögölj meg, dögölj meg hát, világ -
mondanám, ha költő lehetnék
de nem emel föl, betemet az emlék
szemhéjamra - belül - festetted szemed rég.
Én gyávakond és galacsin. mi mást is tehetnék?)