impró

ahogy a főtéren merednek a betonvirágok
én is állok büszkén egyenes háttal
harmatcsípős reggeleken délutánokon esteken
lányok vonulnak - a szem a testeken megakad
mert az ilyen szép lányok olyanok
mint a jelzőlámpák
főleg ha pirosban vannak
megakad rajtuk a tekintet
az ember áll és néz és néz és vár
míg zöld lesz minden
s a nő - mint mindig - továbbmegy
és hányni is lehetne
két bókolás között
csak ugye az erkölcsök
és a többi
tarkót nézni - mert mindig csak mennek
és csak én aki mindig visszanéz
reccsenő magány és dadogó kéz
szó nincs már
a fogakra ragad
mint nyers csiga
sóba fordul minden
a szép lányokat mindig várja valaki
én is várok rájuk
csak ők épp másfele
mert a szép nők tekintete mindig a semmibe réved
lehetnék én is semmi
de hát anyag vagyok szóval belém nem láthatnak
talán jó ez így
menni kéne nekem is tovább
húznak húznak cipelnek a csönd-gondolák
hasadok mint a vászon
szakadt nadrágjára ki varr
mit ér az egész
mint szél
a fának
télen
és talán fordulni kéne
hova merre kihez
ki hozzám
felkiáltanék - a szó ismert
talán túlhasznált kimustrált
lassan a bordély szinonimája
de a felkiáltójel meggörbül
ugye és erejét veszti
mint kintfelejtett sör
kagylóba ömlik
nem torokba
nem torkodba
nagy szavak nincsenek
én se vagyok szó sem
pedig ha szó lehetnék
akkor talán közöm lehetne ajkaidhoz és
megkönnyebbülhetnél rajtam
bennem
belőlem
papírra írnám magam
hogy majd tűzben míg végül semmivé
szénné humusszá
és ha semmi lehetnék akkor talán
a jelzőlámpák
belém
belőlem is
világítanának néha